2016. június 14., kedd

Vanília

Vanília

Egy annak idején díjnyertes történet - egy szeretett történet, amelyet én is nagyon szerettem. Az egyik első jrock ficem volt, hát fogadjátok szeretettel.
Keltezés: 2013. 01. 13.
Aoi (the Gazette) és Uruha (the Gazette) páros
Aoi POV




Mindössze nyolc éves voltam, mikor találkoztam vele… Nem láttam még azt a fiút Miében, pedig sokakat ismertem, hiszen sok barátom volt. Éppen fociztunk a parkban, én középcsatár voltam, mert imádtam nézni a kapus arcát, látva, hogy képtelen kivédeni azt, amit én lövök. Először csak távolról nézett minket, félénken kipislogva egy fa mögül. Nem is figyeltem rá, vesztésre álltunk, és én voltam a csapat ütőkártyája. Az idegen, úgy tűnt, jól elvan, szóval ha majd végeztünk, kikérdezem. Könnyedén rúgtam kapura, még be is csúszott egy kicsit a védő, de nem lepődtem meg, kisebb volt nálam, és eléggé félénk is. Furcsálltam, hogy pont ő állt be velünk játszani, azt hittem, mindent be fog engedni, mert fél a labdától.
- Akkor holnap ugyanitt, Yuu-kun! – intett még nekem hátra Nao, a mi kapusunk.
- Persze, itt leszek! – szóltam neki vissza, aztán elindultam az idegen srác felé.
Úgy tűnt, eléggé elbambult, mert mikor odaértem és ráköszöntem, hatalmasat ugrott és rögtön dohogni kezdett, hogy nem illik így megijeszteni valakit. Elvigyorodtam, aztán illedelmesen meghajoltam, ahogy anyu tanította.

- Shiroyama Yuu vagyok. Téged hogy hívnak? Új vagy a városban? Nem láttalak még itt – állapítottam meg, alaposabban is végignézve rajta.
- Az én nevem Takashima Kouyou. Nem hiszem, hogy sokáig maradunk, de apu idehozott, hogy minél többet lássak a világból. Mindig mindenhová elvisz – magyarázta, én meg csak bólogattam.
- Szeretnél velünk játszani? Láttam, hogy minket nézel – biccentettem a pálya felé, mire ő is odanézett.
Csak bólintott, aztán elköszöntünk. Megmondtam neki, mikorra jöjjön ide, és hazaindultam, de megfordulva sokáig néztem még távoldó alakját. Így ismerkedtem én meg a legjobb barátommal… Másnap azt mondta, egy pár hétig még biztosan maradnak. Együtt focizott velünk, aztán átjött hozzám, és beszélgettünk meg nevettünk. Kiderült, hogy nagyon sok közös témánk van, és én mindig szerettem vele beszélgetni, mert ő is meghallgatott engem, ha én is őt.

Egy nap együtt mentünk fagyizni, jó meleg volt. Eltelt már jó egy hónap is, mióta találkoztunk, de úgy együtt voltunk, mintha minden nap az utolsó lenne. Elsétáltunk a parkba és leültünk egymás mellé. Ritka, furcsa csendben nyalogattuk a fagyit, míg végül ő szólalt meg először.
- Hamarosan el kell mennünk… Apa visszautazik Tokióba – mondta halkan.
Csak bólintottam. Tudtam, hogy ez a nap egyszer el fog jönni, hiszen ő megmondta, hogy sokat költöznek és az apukája mindenhová elviszi magával, tekintet nélkül az életére. Tisztában voltam azzal is, hogy ezzel csak jót akar neki, de én nem akartam elveszíteni Kouyou-t. Hiszen ő volt a legjobb barátom.
- Akkor csak annyit mondj meg… - Megfogtam a kezét, amiben nem a fagyit fogta, és magam felé fordítottam. – Leszel a barátom?
- P-persze… - motyogta, és mintha kissé el is pirult volna.

~.~.~.~.~.~

- Aoi! Shiroyama Yuu, figyelsz te rám? – nyávogott Ruki, karját az orrom előtt lengetve.
- Nem, nem figyelek – közöltem, még mindig kissé tompa hangon az elalvás miatt.
Éjszakáztunk, nem is tudom, hogy várhatta el tőlünk a kis pacsirta, hogy bejöjjünk ilyenkor, amikor nagyon jól tudja, hogy főleg én, képtelen vagyok ennyire nyúzott fejjel dolgozni. Az még oké, hogy félálomban el tudom játszani bárkinek valamelyik könnyebb szólómat, hiszen én vagyok Aoi, de hogy egész nap itt ácsorogjak a stúdióban és hallgassam Ruki és Kai bájcsevejét arról, hogy mit csináljunk a következő turnén, meg milyen legyen az új póló, amit a fanok jó pénzért megvesznek, ahhoz egyáltalán nem volt kedvem, se idegzetem.
- Szerintem tartsunk szünetet srácok! Aoi, kérsz egy fagyit? Meghívlak, olyan meleg van… - mondta Ruru, egyik kezével magát legyezgetve, miközben letette a saját gitárját.
- Jó ötlet. Fél óra és jövünk – intettem még hátra, aztán már kint is voltunk, nem foglalkozva Ruki döbbent hápogásával. – Kösz, ez életmentő volt – vigyorogtam rá legjobb barátomra hálásan.
Ő is elmosolyodott, aztán csak némán sétáltunk egymás mellett, ki az épületből, át az utcán. Tudtam, merre megyünk, pontosan erre volt a kedvenc fagyizónk, ahová, amikor csak lehetett, elmentünk. Mikor Tokióba jöttem, soha nem gondoltam volna, hogy újra látni fogom Kouyou-t, pláne nem, hogy együtt is fogok zenélni vele. Mindketten emlékeztünk a másikra, mikor találkoztunk és nekem mindmáig ő az egyetlen legjobb barátom… még akkor is, ha itteni találkozásunkig nem beszéltünk nyolc éves korom óta.

Mindketten kikértük a fagyit, természetesen vaníliát. Ez volt az első közös pont, amiről még akkoriban beszélgettünk olyan sokat, hogy mindketten ugyanazt szeretjük. Kényelmesen leültünk egymás mellé, mint mindig, de a mindig beszédes Uruha most nem szólalt meg. Miközben belenyaltam a sajátomba, tekintetem a szájára tévedt, ahogy egy kicsit fagylaltos lett. Annyira szívesen odahajoltam volna, hogy lecsókoljam ajkai szegletéből az édességet, de visszafogtam magam. Régóta tudtam, hogy többet jelent ő nekem egyszerű barátnál, de abban is biztos voltam, hogy az érzéseim soha nem találnának viszonzásra, szóval inkább magamban tartottam, mert a köztünk lévő szoros köteléket nem akartam felbontani, az volt mindenem…
- Yuu-san… - szólalt meg bátortalanul Ruru, mire érdeklődve kaptam fel a fejem. – Lennél a… barátom?
- De hiszen mi már barátok vagyunk, Kouyou-kun. – Direkt az eredeti nevén szólítottam, ahogy ő is engem, miközben elmosolyodtam.
- N-nem úgy… hanem így. – A fagylaltot, melyet már szinte teljesen elnyalt, kicsit eltartotta magától és közelebb húzódva, hirtelen ajkait az enyéimre tapasztotta.
Először döbbenten blokkoltam le, de finoman visszacsókoltam, lassan lehunyva a szemeimet. Egy álmom teljesült, ahogy éreztem az annyira vágyott puha ajkakat és a mindkettőnk által oly’ szeretett édes ízt…

Vanília

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése