Kezdetnek jó lesz

Kezdetnek jó lesz

Régi fic már ez, de ha ez a blog amúgy is egy rég elmúlt korszakot idéz, hát legyen: Ruki a fiatal szélúrfi (hogy egy kedves kommentelőmet idézzem régebbről), aki még nem szeretne megállapodni, míg Kyo csak kényelemre vágyik és valaki csendes szeretetére. De szélúrfi nem épp csendes, és nem is éppen kényelmes.

Keltezés: 2013. 01. 16. - Csak hogy érezzétek a különbséget az eltelt évek közt ;)

Kyo (Dir en Grey) és Ruki (the Gazette) páros

Ruki POV

Morogva fordulok át az ágyban a másik oldalamra, kicsit helyezkedem, arrébb mászom, aztán vissza, aztán megint középre… de sehol nem kényelmes, a párna szúr, a matrac kemény, a lepedő hideg, hiába tettem a takaró alá kivételesen ágymelegítőt is. Nem tudom, két perce feküdtem le aludni vagy két órája… ugyanúgy sötét van, és ugyanúgy egyedül vagyok. Napok óta ez megy, én vergődöm, míg Ő valószínűleg alszik, akár egy kisangyal, nélkülem, talán valaki mást ölelve helyettem. Végül kinyitom a szemeim, vakon bámulom a plafont, hiszen nem látom, ilyen későn én már nem látok semmit, hiába erőltetem a szemem, a sötétséget átvágni képtelen vagyok. Farkasvaknak lenni baromira nem kellemes. Mérgeset fújtatok, végül arrébb rugdosom a takarót, tenyereimmel tapogatózva a falon, keresem a kapcsolót, de mikor felnyomom, sem jobb… most a hirtelen, vakító fényesség miatt nem látok semmit, gyönyörű. Kidörgölöm a sötét foltokat a látóteremből, és mikor valamennyire tényleg sikerül immár egész normálisan körülnéznem a szobában, orromra biggyesztem a szemüvegem. Jobban szeretem a kontaktlencsét, de hajnali egykor én nem fogok ezzel szórakozni…

Már vettem be altatót, mielőtt lefeküdtem, akárcsak egy hete minden este, és mint egy hete minden este, most sem segített, hát forró tejjel próbálkozom, hátha az beválik. Tej helyett azonban mégis kávét főzök, a konyhában telepszem le, a laptopot az asztalra téve. Fülhallgatót nyomok a gépbe, hogy ne zavarjam az aludni akaró, nálam kevésbé éjjeli bagoly szomszédaimat, bekapcsolok valami zenét, amerikait, mert most ahhoz van hangulatom, és átnézem a megkezdett dalszövegeimet, ha már úgysincs mit csinálnom. Felhívnám Reitát, hogy jöjjön át, szórakoztasson egy kicsit, hátha az kellően lefárasztana, de ilyenkor már nem akarom zavarni, pláne hogy a hírek szerint felbukkant a lakásán egy egész tartósnak tűnő barátnő is - már ha lehet hinni Kai pletykáinak ilyen tekinteteben. Szinte nem is hallom, hogy a kávéfőző kattan, már rutinosan pillantok a kialudt lámpácskára, hogy ellenőrizzem, nincs-e kész, és a zene lekapcsolása nélkül állok fel, hogy kitöltsem, ízesítsem magamnak a lötyit. Ő mindig jobban csinálta a kávét nálam, reggelente, amíg én a párnát a fejemre nyomva igyekeztem tovább aludni és kipihenni az éjszakai mutatványainkat, ő már kint is volt az ágyból, kávét főzött, reggelit csinált, aztán mindig tálcán hozta be az ágyba. Szerettem benne, hogy ilyen gondoskodó, mindig ügyelt a legapróbb részletekre is, és még ha én figyelmes voltam is, hát ő még nálam is alaposabb. Mégis, már vagy két hónapja nem láttam, csúnyán váltunk el, nagyon csúnyán, hangosan.

Kyo régóta járt fel a lakásomra, az elején még csak azért, hogy együtt igyunk, és kikérjem a véleményét a dalaimmal kapcsolatban, az idősebb, tapasztaltabb pedig szívesen segített is, tanácsokat adott, kijavított, néha már-már túl lelkesen kritizált is. Egy, talán már megvan másfél évvel ezelőtt, hogy egészen egyszerűen kifejezte, ő bizony többre gondolt egyszerű, közös iszogatásnál… én pedig bármire képes lettem volna igent mondani, mikor azon az éjszakán, majd a rákövetkező megannyin is ébren maradtunk, szinte pirkadatig. Végig szexeltük a lakásomat, az övét, még Uruháét is, amiről persze bölcsen hallgattunk, és mázlinkra azóta sem tudta meg - el sem tudom képzelni, mekkora hisztit rendezne, ha egyszer kiderülne.

Visszatelepszem a gép elé, bámulom a képernyőt, meredten szuggerálni kezdem a megnyitott dokumentumot, hátha helyettem is leírják magukat a szavak, nekem valahogy sehogy nem akaródznak jönni az ötletek. Bármi, ami eszembe jut elcsépelt, vagy akkor jövök rá, mikor nagy lelkesen pötyögni kezdenék, hogy ez már megvan, ez épp most készül, ezt még nyolc éve írtam… vagy kezdek kiégni, vagy valami más, nagyon nagy baj van velem. Belekortyolok a kávéba, de mikor a fülesbõl felcsendül az Ő édes-keserű, gyönyörű hangja az előbbi amerikai srácé helyett, majdnem kiköpöm a kortyot. Hogy kerül ebbe a mappába Dir en Grey?

- Te mindenképp ki akarsz szúrni velem, mi? - morgok csak magamnak kedvetlenül, ahogy keresgélek a zenék között, kattintgatok párat, de igazából semmit nem találok, ami a mostani hangulatomhoz illik, ellenben valami más, valami egészen más formálódik a gondolataim közt, kis gombóccá gyűri a gyomrom, összezsugorítja a mellkasom.

El akarok menni hozzá. Két hónapja, mikor hangos tányér-törés közepette összepakolta a cuccait és végleg lelépett, teljesen biztos voltam benne, hogy nekem van igazam, de ma már ez az elhatározás eléggé megrendült bennem. Szétmenésünk és az ő kiakadásának oka egyszerű volt - Ő többet akart, míg Nekem tökéletesen megfelelt, ami akkor volt. Kyo és én már az elején eldöntöttük, nem lesz köztünk szoros kapcsolat, segít nekem a munkában, mert ha együtt vagyunk, közösen inspiráljuk egymást, jó a szex, de amikor komolyabb érzelmek is kerülnek a képbe, kiszállunk. Mi azonban csak folytattuk, még az után is, hogy én már rég sejtettem, az idősebb énekes jóval többet lát bennem a szokásos, élvezetes numeránál. Ezt mutatta az is, hogy a nyomai lassan megjelentek a lakásomban; fogkefét hagyott nálam, egy pár ruhát másnapra, sőt egy idő után törülközőt is. Én viszont erről igyekeztem nem tudomást venni, nem akartam komoly kapcsolatot, mindig is utáltam a kötöttségeket, mert túl sokszor belebuktam az ilyenekbe. Azt hiszem, pont ott rontottam el, hogy ennek az egésznek nem vetettem véget már az elején, mert Kyo első dolga volt felróni a veszekedésnél, hogy nem tiltakoztam, és ebben tökéletesen igaza is volt… azt hiszem, egy kicsit élveztem, hogy végre van mellettem valaki a mindennapokban.

Mereven bámulom a telefonomban az Ő számát, de tudom, nem lenne értelme felhívni, késő van, biztosan alszik, és ha nem, akkor sem venné fel… a veszekedésünk óta nem hajlandó velem beszélni. Én viszont nem tudok csak úgy visszafeküdni aludni, mintha nem jutna eszembe minden nap Ő vagy a szétválásunk. Elhúzom a szám és kikapcsolom a telefont, kinyújtózom, mert eléggé elgémberedtem, aztán szemet dörzsölök, mégsem vagyok álmosabb, pedig lassan egy óra eltelt azóta, hogy kivergődtem az ágyból. Kicserélem a pizsamanadrágom valami kényelmesebbre, egyszerű farmert veszek fel, sima fekete pólóval, nem randira készülök végül is, csak szerelmet vallani a nekem legfontosabb személynek. Nem pazarolok időt fölösleges hajbeállításra vagy ilyesmire... hajnali kettő van és Kyót vagy álmából verem fel vagy ajtót sem fog nyitni. Nem merek kocsiba ülni, félig vak vagyok, szürkület után sosem vezetek, vitetem magam, általában Reitával, mert ő van olyan nagylelkű, kitesz hazafelé menet, és általában be is szokott vinni dolgozni, ha épp erre jár. Elteszem a telefonom és a tárcám, de a kaputól háromszor fordulok vissza, hogy rendesen bezártam-e a lakásom ajtaját, pedig van hogy ellenőrizni is elfelejtem. Végül a legbiztosabb megoldásnak a taxit gondolom, a sofőr lát helyettem is, nem kell végigbotladoznom az alig kivilágított utcákon, mert egyenesen az ajtó előtt fog kitenni.

Nem is kell sokat várnom, mert ahogy gondolom, az éjszakai közlekedés jóval ritkásabb, mint a nappali - ezt mutatja az is, hogy a szokásos egy órás út helyett csak harminc percbe telik, míg a többlakásos ház előtt leparkolunk. Bizonytalanul szorongatom a kilincset és bámulok ki a társasházra, nem tudom, jó ötlet volt-e egyáltalán idejönni. Hiszen fogalmam sincs, mi van vele, talán azóta el is felejtett. Fel kellett volna hívnom Shinyát, neki mindig kicsúszik a száján valami infó, ha jól kérdezek, de most őt sem merem zaklatni, túl késő van hozzá, még ha tudom, ha valaki, hát ő igazán nem haragudna rám a késői zavarásért. Kifizetem a taxisnak a díját, de csak hosszú tétovázás után vagyok hajlandó kimászni a kocsiból, majd a kapu előtt lecövekelni. Még emlékszem a kapukódra, úgyhogy fel sem csöngetek, belépve intek az éjszakai portásnak, aki illedelmesen köszön, de nem szentelünk egymásnak túl sok figyelmet. Lift helyett a lépcsőt választom, lassan vonszolom magam a negyedik emeletig, folyamatosan azon rágódva, mit mondjak neki. Elég lenne egy egyszerű bocsánat? Vagy csak egy szeretlek? Hoznom kellett volna csokit vagy ilyesmit… Kyo szereti a csilis csokit. Vagy inkább ne adjak neki semmit, és meg se szólaljak csak támadjam le, mint ahogy régen is tettem? Fogalmam sincs… Mielőtt tovább agyalhatnék, már az ő lakása előtt is vagyok, kezem önkéntelenül mozdul, erőteljesen és mégis röviden nyomom a csengőt, hátha azt hiszi, csak álmodta. Idegesen toporgok a küszöbön, talán két perc telik el, mielőtt elpárologna az összes bátorságom, és már sarkon is fordulok, mikor hallom, hogy kattan a zár, mind az öt, a másik énekes pedig álmosan pislog ki a kis résen. Zavartan fordulok vissza hozzá, nem tudom, mit mondjak, meglepettségében ő sem szól, csak bámuljuk egymást hosszú percekig.

Végül Kyo elégeli meg a tétlenséget, és ő lép először, mint mindig. Szélesebbre tárja az ajtót, kissé arrébb lép, hogy utat engedjen nekem. Amint bizonytalanul, ügyetlenül besétálok, becsukja utánam az ajtót, édes kis pizsamájában, hatalmas, szőrös mamuszában a konyhába csoszog, kávét főz, ha jól hallom, míg én leveszem a cipőm és a vékony kabátom. Lassan utána megyek, némán nézem, ahogy forgolódik a konyhában, akárcsak nálam, mikor arra ébredt éjszaka, hogy megint nem vagyok mellette, hanem a laptopon hallgatom vissza a kísérleti számainkat vagy dalszöveget írok; mindig is imádtam éjszaka dolgozni, sokkal nyugodtabb minden. Kyo olyankor szótlanul a képernyőre pillantott, apró csókot nyomott a számra, és kávét főzött, nehogy elaludjak a nagy munkában, kikészített valami könnyű rágcsát, ami nem hizlal, de mégis ehetem éjszaka, ha esetleg korogna a gyomrom. Most, hogy visszagondolok, ő mindig is alám dolgozott… eldöntötte helyettem a dolgokat, lépett, kitalálta a gondolataim, és én ezt egyáltalán nem bántam, hiszen a mi kapcsolatunk ilyen egyszerű volt - Kyo mindent megtett helyettem, amire csak képes volt, de magát szeretni helyettem már nem tudta.

- Miért jöttél ide? - teszi fel szinte már könnyeden, nemtörődöm módon, az olyan sokat jelentő kérdést, és én bármennyit is gondolkoztam a válaszon, most mégis megnémulok.

- Én… nem tudtam aludni - nyögöm ki végül, de legszívesebben azonnal vissza is szívnám. Ez volt a legkínosabb válasz, amit csak adhattam, a francba is! - Akarom mondani… én…

- Szeretlek - könnyíti meg a dolgomat újra, és mondja ki helyettem megint a gondolataim.

- Szeret… szeretném, ha hozzám költöznél. - Beharapom alsó ajkam, nem épp ezt akartam mondani, és félek az elutasítástól… még ha nem is hiszem, hogy kapni fogok. Kyo fáradt, nyúzott arcára halvány mosoly költözik, gőzölgő bögrét markoló keze az enyém után nyúl, és finoman megszorítja ujjaim.

- Kezdetnek jó lesz.