2017. január 21., szombat

Hajsza

Hajsza

4. fejezet

Szóval, semmi értékelhetetőt nem írtam még az évben, és ezt sem nevezném kifejezetten értékelhetőnek, de azért próbálkozom :D Ez inkább egy rövidebb, múltidézős, "kiderül pár dolog"-féle átvezető, de ilyen is kell, mert különben hová lenne az izgalom?


A dolgok megváltoztak, mióta Patrick és Brian elvátak egymástól, ez tisztán látszott, mikor az éjszaka közepén Brian besurrant a telekre, óvatosan ereszkedve le a magas kőfal túloldalán. Gerardot hátra kellett hagynia, ami miatt a vörös férfi egyre átkozta magát, mert gyűlölt csak ülni a fenekén és várni, amíg más elintézi a piszkos munkát, ráadásul Brian viselkedése Patricket illetően egyáltalán nem volt olyan bíztató, mint remélte. Tudta, hogy a férfi titkol előle valamit, és nem szívesen engedte el úgy, hogy nem tudta, mégis mi az, amit nem akar nem elmondani. Azonban nem tehetett mást, hiszen a sérült vállával vagy hátráltatta volna, helyette inkább itt maradt, mint a csomagjaikat őrző kutya... szánalmasan érezte magát, mégis, ahogy telt az idő, a sebe lágyan lüktető sajgása és az éjszaka csendje elaltatta, míg várt.
Briannek már nem volt ennyire egyszerű dolga, ahogy halkan, mégis sietve végigosont a kerten. Nem voltak őrök, nem látott egy kamerát sem, de tudta jól, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű, még ha Patrick nem is volt soha olyan paranoiás, mint egykori "mestere", akkor sem hagyta volna védtelenül magát egy ilyen könnyen támadható helyen. De persze, mit is tudott ő a fiúról? Nem látta évek óta, nem is beszéltek, fogalma sem volt, mennyit változott, hogy egyáltalán mi történt vele a veszekedésük óta. Talán dühből eltaszított magától mindent, amit Brian tanított neki, óvatlanabb és vakmerőbb lett, mintha régen... bármi megeshet - gondolta, ahogy bemászott az egyik földszinti ablakon, amin alapos vizsgálódás után sem találta riasztó jelét. Lassan visszaeresztette maga mögött az ablakot, hogy ne vegye észre senki, majd kilopakodva a szobából, arra vette az irányt, amerre a nappalit sejtette a külső megfigyelései alapján. Halkan belépett ajtón, azonban ahogy beljebb lépett volna, megbotlott valamiben, ami a földön hevert elhagyatva, és ahogy kapaszkodóért keresett a kezeivel, levert egy vázát, ami így csörömpölve tört össze a fényesre lakkozott fapadlón. Halkan káromkodott, de mikor közvetlenül a füle mögött hallotta a pisztolykakas fenyegető kattanását, belé fagyott a levegő.
- Hagyd a színészkedést, nem vagy te annyira amatőr, hogy véletlenül leverj egy vázát, Brian - jelentette ki a mögött álló, majd a pisztoly csövét egészen az alacsonyabb férfi tarkójának nyomta. - Na csiripelj, mitől lehetsz te, meg Way annyira kétségbeesve, hogy hozzám szaladj? - Patrick hangja egészen más volt, mint mikor még együtt voltak. Akkor mindig mosolygott, vidám volt és néha végtelenül ügyetlen, amitől Briannek gyakran megfordult a gondolatai közt, mégis hogy lehet valakiből így jó bérgyilkos, de Patrick nem is a gyilkoláshoz értett igazán, neki inkább a betörés volt a szakterülete.
- Nézd, tudom, hogyan váltunk legutóbb, de...
- Óh, nem tudtam, hogy ennyire meg akarsz halni. - A hideg cső egy pillanatra keményebben nyomódott Brian tarkójába a haja alatt, csak a nyomaték kedvéért, de aztán Patrick vissza is húzta.
- Figyelj, ha nem segítesz, tényleg meghalunk. Én is, Gerard is, a franc tudja, talán rád is vadásznak, csak nem tudod! - kelt ki magából Brian, megelégelve a helyzetet. Nem volt hozzászokva, hogy könyörögjön, szívességet kérjen vagy épp fenyegessék, erre tessék, ez most egyszerre történik vele, ráadásul egy olyan emberrel szemben, aki régen szinte istenként tisztelte őt. Patrick felnevetett mögötte, de nem volt benne egy cseppnyi vidámság sem, azonban mégis elhúzta Brian fejétől a pisztolyt és óvatosan meglökte a vállát, hogy jelezze, forduljon meg. Brian visszacsúsztatta a kezében szorongatott pisztolyt a tokjába, majd szembe fordult a régi tanítványával. A feje tetejére tolta az éjjellátót és előrelátóan eltakarta a szemét, amit jól is tett, mert Patrick már nyúlt a kapcsoló felé, hogy feloltsa a lámpákat az étkezőben, így jobban látják majd egymást.
- Hívd be Wayt, aztán majd eldöntöm, golyót eresztek-e a fejetekbe - sóhajtotta Patrick, ahogy végignézett az alacsonyabb férfi nyúzott arcán és zilált ruháin. Így valóban egy bajba jutott, űzött embernek tűnt, egyáltalán nem olyannak, mint régen. Régen biztosan nem űzte volna odáig semmi, hogy a büszkeségét feladva segítséget kérjen valakitől, aki nagy valószínűséggel inkább megöli, mint hogy bármit is nyújtson neki, most mégis itt állt vele szemben, és olyan elveszett volt, mint egy gyerek.

- Meg akarnak ölni - kezdett bele Brian, mikor már mind bent voltak a házban, a csomagjaikkal együtt. A kandallóban kellemesen ropogott a tűz, a kanapé kényelmes volt, és Brian biztonságban érezte magát, annak ellenére is, amilyen helyzetben voltak. Ha Patrick mellettük dönt, akkor nem lesz baj, és bár minden logikus érv amellett szólt, hogy fél perc múlva kirúgja őket a kapu elé, Brian valahogy tudta, hogy nem így lesz. Patrick túlságosan szeretett veszélyesen élni ahhoz, hogy elszalasszon egy ilyen lehetőséget.
- Szóval nem vagyok egyedül. Kinek tettél be megint, Brian? Vagy rossz helyre dugtad a farkad? - forgatta meg a szemeit Patrick, mire Gerard szemei döbbenten elkerekedtek. Nem tudta, hogy ilyen közeli volt a kapcsolatuk, de így már kezdte érteni, miért titkolózott előtte a másik.
- Tudtam, hogy hiba volt idejönni, még mindig ugyanaz a gyerek vagy, aki voltál. Nem lehet benned bízni - állt fel Brian és az ajtó felé indult, Gerardot maga után intve. A férfi tanácstalan volt, nem értette ezt a lépést, azonban hamarabb kiderült, mire is játszott, mint gondolta volna.
- Hé, állj már meg! - kiáltott fel Patrick, a kelleténél talán kicsit kétségbeesettebben, mint akarta. Brian mindig tudta, hogy kell kijátszania... ez idegesítette, de hajlandó volt félretenni a történteket legalább addig, amíg meghallhatja, mégis miféle bajba keveredtek ezek ketten. Az idősebb férfi arcán győzedelmes, ragyogó mosoly jelent meg és nem is volt hajlandó levakarni onnan, miközben visszasétált a fotelhez, és ledobta rá magát. A táskájából elővette a jegyzeteit, majd kipakolta mindet az asztalra, elrendezve őket, ahogy ő látta az eseményeket.
- Nagyjából fél éve volt egy húzósabb melónk Gerarddal, meg még pár sráccal. Csak négyen voltunk benne, ebből egy meghalt közben, és egy ideig én is eléggé azt hittem, nem éljük túl. Nem kaptunk túl sok adatot, de a pénz jó volt, visszagondolva ijesztően jó. Úgy gondoltuk, nem lehet baj, ha összegyűjtünk némi információt, amivel védhetjük magunkat, miután végeztünk a melóval... gondolom azt hiszik, olyat láttunk, amit nem lett volna szabad - mesélte Brian, ahogy elrévedő tekintettel visszaemlékezett arra a napra. Bent ragadtak az egyik szobában, úgyhogy amíg Gerard és Bill azon dolgoztak, hogyan juthatnának ki, Brian kíváncsiságból feltörte az ott lévő laptopot, hátha megtudnak valami többet erről az egészről. A fájlokat pörgette át, mikor megpillantott egy videót egy magas, kék szemű férfiról és az egyik szenátorról, amint kezet fognak és pénz cserél gazdát. "Az ott nem a megbízó?" kérdezte Bill meglepetten, mire Brian összerezzent és a magas fiúra nézett. Nem válaszolt, csak átmásolta a mappa tartalmát a pendrive-jára, és a zsebébe süllyesztette a hordozót.
- És ki volt a megbízó? - kérdezte Patrick, kirántva a férfit a gondolataiból. Brian egy pillanatra zavarodottnak tűnt, de hamar összeszedte magát és megvonta a vállát.
- Valami üzletember, Adam Lambert. Még mindig megvan a fájl, de nem néztem utána, mi lehetett ez, mert nem érdekelt annyira. Gondoltam, ha kell egy kis segítség, majd meglebegtetem neki, de úgy néz ki, eléggé beletenyereltünk valamibe - felelte Brian. Gerard csendben emésztette a hallottakat, és azon pörgött az agya, hogy mégis miért annyira fontos az a videó, hogy el kell tenni őket láb alól. Miért kellett Frankiet is megölniük ezért?
- A francba - nyögött fel Gerard a felismerés súlyától, mire a két másik férfi rákapta a tekintetét. - Azért Frankie lett a célpont, mert tudták, hogy ott leszek, és ha megölöd, akkor én kinyírlak téged. Azért küldték utánad azt a bérgyilkost, hogy akármelyikünk is végez a másikkal, egyikünk se élhesse túl. Egymással akartak elintéztetni minket. Frankie csak ürügy volt... - szorította össze a fogát dühében. Most, hogy erre rájött, valahogy minden ijesztően értelmet nyert az elmúlt idővel kapcsolatban, és már annyira nem is érdekelte, hogy miért akarják őket eltenni láb alól, csak hogy megfizessen az a szemét, aki csalinak használta a szerelmét.
- Menj aludni, Gerard - utasította lágyan az idősebb, mert tudta, fáradtan és keseregve úgysem vennék hasznát. Patrick elmagyarázta neki, merre találja a vendégszobát, és hogy a szekrényben van törülköző is, meg minden, ami kell, nyugodtan menjen el zuhanyozni. Miután a nappali ajtaja becsukódott a vörös mögött, Brian kissé elveszetten nézett utána, mert úgy érezte, kettesben sok olyan témája lehet Patrickkel, amit nem biztos, hogy kellemes lesz megvitatni. Na meg... az elmúlt napokban nem sokszor tévesztette el szem elől Gerardot, és így valahogy egyedül érezte magát.
- Még mindig bele vagy zúgva? - kérdezte Patrick, kivételesen mellőzve a hangjából minden élt, ami lehetett volna benne. Brian megvonta a vállát.
- Már beszéltünk erről, Pat.
- Mindegy, miről beszélünk, de az nem, hogy már két éve ez van. Legalábbis, azóta tudok róla. - A szőke előrehajolt a saját fotelében, közelebb Brianhez. - Felejtsd el, Bri. Gyászoló emberre ráhajtani amúgy is szánalmas lenne. Aludj egyet, rád fér - utalt a férfi szeme alatt egyre sötétedő karikákra, majd vállon veregette, és felállt a fotelből, hogy a saját szobájába menjen.
- Más lettél - szólt utána a fekete meglepetten, amitől Patrick megtorpant és hátranézett, a kezével már a kilincsen.
- Pete-nek hívják. A hálóban alszik, és hacker - mosolyodott el, majd kiment a nappaliból, magára hagyva Briant a döbbenetével.

Két napja voltak már Patricknél, de nem jutottak sokkal előrébb szinte semmiben, hiába próbálkozott a szőke is információkat szerezni Lambertről vagy akár a szenátorról, akivel volt. Brian tudni akarta, miért akarják őket ennyire, ráadásul minden pillanat, amikor rajtakapta a fájdalmasan elbambuló Gerardot, csak jobban fűtötte a dühét Lambert iránt. Nem így akart egy esélyt a vörösnél, nem úgy, hogy egy helyettesként vagy vígaszként kezelik, azt nem bírta volna el a büszkesége, de ahányszor látta, hogy Gerard elkalandozik, legszívesebben megragadta volna az ép vállát, és az arcába ordított volna, hogy nincs egyedül. Hogy annyi ideig vágyott rá, hogy azért hagyta ott Patrick is, mert képtelen volt őt szeretni a vörös miatt... erre ez a kibaszott gyász itt van köztük, kibaszott Lamberttel, és már kezdett mindenből elege lenni.

- Sajnálom - mondta egy nap Gerard, amikor éppen kint ültek a kertben, nem sokkal reggeli után. Egyikük sem aludt sokat, Gerard a rémálmok és a bűntudat miatt, Brian pedig mert a másik férfi ágyának nyikorgása, ami azt jelezte, hogy képtelen aludni, ébren tartotta. Úgy érezte, ahogy telik az idő, úgy kezd mindegy lenni, meghalnak-e vagy sem, mert már így is mindent elvesztettek. Ő az esélyét Gerardnál, Gerard pedig a szerelmét.
- Mégis mi a francot sajnálsz? - sóhajtott Brian, és beleivott a kávéjába.
- Miattam ragadtunk be oda. Ha jobban odafigyelek, amikor behatolunk, akkor az az őr...
- Nem a te hibád - vágott közbe Brian. Már nem is pillantott furcsállva Gerardra, mert minden pillanattal, amit a gyászába és a dühébe temetkezve töltött, egyre inkább elveszítette önmagát. Korábban soha nem kért volna bocsánatot valami olyan miatt, ami tisztán nem az ő hibája volt, de most már nem számított. Mit tehetett volna ő, akire Gerard soha nem nézett máshogy, csak kollégára, esetleg társra egy-egy megbízás erejéig? Gerardnak tisztán láthatóan nem a saját világából volt szüksége valakire, hanem kintről, hogy egy kicsit normálisnak érezhesse magát, és Brian nem hibáztatta ezért.
- Srácok, telefonáltam egy kicsit, és nem fogtok örülni annak, amit hallottam - nézett ki közéjük Patrick, az arcán szokatlan aggodalommal. - Most beszéltem Tommal. Bill meghalt. - A két bérgyilkossal mintha felfordult volna a világ egy pillanat alatt. Gerard tüdejéből kiszorult a levegő, és nem tudta, képes lesz-e még beszívni valaha. Brian felnyögött és összeszorította a szemét tehetetlen dühében és kétségbeesésében.
- Akkor csak mi ketten maradtunk.

1 megjegyzés: