Az eljegyzés

Az eljegyzés

"Fandom": Kpop
Páros: Heechul(Super Junior)xJang Geun Suk
Heechul béna, de nagyon szerelmes, szóval ez talán megbocsájtható neki :D Régi fic, de ha már megtaláltam és amúgy is karácsony van és valószínűleg semmi értékelhetőt nem fogok alkotni karácsonykor, hát ez az én ajándékom most nektek. Mindenkinek kellemes ünnepeket! Heechul POV

Én igazán nem tudom, hogy jutottunk el idáig, de itt vagyok. Csak bámulom a kirakatot meredten, bemenni nem merek, mert akkor megkérdeznék, milyet szeretnék, kinek lesz, milyen alkalomból, és akkor venni is fogok, de én még azt sem tudom, jó ötlet-e ez egyáltalán. Sukkyval már öt éve vagyunk együtt, és én nagyon szeretem, de olyan gyorsnak tűnik ez… Teljesen olyan érzésem van, mintha tegnap lett volna, amikor azon a bizonyos bulin összeakadtunk, és többet el sem engedtük egymást. Még akkor adtam neki a Sukky nevet, mert az olyan édes, hozzá illik, és könnyebb, mintha állandóan azt hajtogatnám, Jang Geun Suk! Meg így könnyebb volt neki, és nekem is, hiszen ha Sukkyról áradoztam (és áradozom persze ma is), valahogy a többieknek sosem jutott eszébe megkérdezni, ki is az – csak hallgattak és bólogattak értelmesen, biztos az gondolták, megint valami jött-ment barátnő, aki majd pár hét után el is hagy, mint minden eddigi kapcsolatomban a lányok. De nem, Sukky nem ilyen! És most, öt év után itt állok egy gyűrűbolt előtt, mert én bizony meg akarom kérni a kezét. Vagy nem? Nagyon határozott vagyok. Talán. Igen, egy határozott talán a válaszom. Azt hiszem.

- Meddig akarsz itt ácsorogni? – böki meg az oldalam unottan Hongki, mire csak megvonom a vállam.

- Amíg az egyik gyűrű bele nem ugrik a kezembe, azt kiabálva, hogy vegyél meg! És megkéri helyettem Sukky kezét – felelem végül szintén semleges, vagy inkább révedező hangon, ezt sosem tudtam megkülönböztetni. Én viszont inkább révedezek, mert eszembe jutottak a régi idők.

- Sukky~~~ – támadtam meg hátulról életem szerelmét, amint végzett a forgatással, ő pedig édesen és jó hangosan felsikkantva tudatta velem, most bizony észrevett. – Sukky, van egy meglepim neked, gyere velem – ragadtam meg a kezét, és húztam is el, kisminkelve, abban a nagy ballonkabátban, amiben játszott. Az első évfordulónk volt talán a legemlékezetesebb, akkor még senki nem tudott rólunk, legalábbis pár emberen kívül… nem tudtuk, hogy fogadták volna, hogy együtt vagyunk, és igazából titkolóznunk se nagyon kellett, mert a buli óta mindenki elkönyvelt minket legjobb haveroknak, szóval senki még nem is gondolt többre; legalábbis egy ideig mindketten így gondoltuk. Egyedül hoztam össze az aznap esti vacsorát, vettem gyertyát is, meg minden, hogy igazán hangulatos legyen, mert Sukky megérdemli, nála jobb pasit magának senki nem kívánhatna.

- Hová viszel? – mosolygott azzal az édes, kíváncsian csillogó szemével, amit úgy imádok.

- Magamhoz. De a többi meglepi – nyújtottam rá nyelvet vigyorogva, mire csak várakozóan belesüppedt a kocsi ülésébe. Ő sosem kérdezősködött semmiről, ha nem mondtam el direkt, csak apróbb dolgokba kérdezett bele „hová megyünk”, „mit csinálunk holnap”, és hasonlók. Egyébként olyan édes kis hallgatás volt ez tőle, nem szeretem a szűkszavú embereket, de amikor ő szótlan volt, az valahogy sosem zavart. Csendben vezettem a lakásomig, jó lovag módjára gyorsan kiszálltam, és kinyitottam neki az ajtót, aztán megfogva a kezét, felsegítettem. Kézen fogva mentünk fel a negyedikre, de én előresiettem, és kint hagyva őt az előszobában, ráparancsoltam, hogy beljebb ne merjen jönni, mert elrontja a meglepetést. Sukky türelmesen várakozott, amíg én a konyhában tálaltam, meggyújtottam az asztalon a gyertyákat és próbáltam elrángatni a függönyt az ablak elől, hogy bevilágítsanak a város fényei, mert az olyan szép, na meg nem akartam felkapcsolni a lámpát, de azért látnunk is kellett valamit.

- Gyerünk már, menj arrébb te rohadt függöny! – morogtam türelmetlenül és erősen megrántottam, amitől viszont leszakadt a tartógyűrűkről és velem együtt ráborult az olyan szépen megterített asztalra. A hangos csattanásokra Sukky is besietett, én csak ott ültem elveszetten nyüszítve a fenekemen, fájt a vállam, meg a popóm, de leginkább a bokám, mert rosszul estem és úúúúúúgy fájt!

- Mit csináltál már megint? – próbálta elfojtani a kacagást, de nem nagyon sikerül neki, mire durcásan összefontam a karjaim és mérgesen csücsörítve meredtem rá. Sosem szerettem, ha kinevetett, de mindig volt rá oka, azt elismerem. Viszont a figyelmemet elvonta az orromra kúszó égett szag, amit nem tudtam mire vélni, mert kivételesen nem rontottam el a vacsorát, főleg hogy Hongki is segített megfőzni. Ő tudta egyedül az elejétől kezdve, hogy együtt vagyunk Sukkyval, de ő nem volt pletykás típus és tényleg tartotta a száját, ahogy kértem tőle. Hangosan, ijedten nyikkantam, mikor rájöttem, hogy miért van égés szag; leborultak a gyertyák!

- É-ég! Ég a terítő, mega függöny, Sukky, ég a lakásom! – visítottam teljesen lesokkolva a rettegéstől, mire ő a valóban már erősen lángoló asztalra kapta a szemeit. Megragadta a kezem és felsegített, majd egyszerűen húzni kezdett, ki a konyhából.

- Mit csinálsz?! El kell oltanunk, el fog égni a lakásom, a ruháim! A ruháim Sukky! – sipákoltam egyre inkább kétségbeesve, de akárhogy is kapálóztam, nem engedett a szorításból.

- Nem mehetsz oda vissza! Heechul, amilyen béna vagy, magadat is felgyújtod – mordult rám, mire elhallgattam és csak totyogtam utána ügyetlenül. Hívta a tűzoltókat, akik hamar ki is értek, úgyhogy szerencsére a többi lakásra nem harapódzott el a dolog, csak a füst. Sikerült megmenteniük a lakásom nagy részét, jöttek rendőrök is, meg minden, nekik elmondtam, hogy az egész csak véletlen volt és az én hibám, de jól vagyunk mind a ketten. A mentősök azt mondták, szerencsére csak megrándult a bokám, viszont a lakásom… az teljesen élhetetlenné vált. Sukky akkor hozzám fordult és feltette ő az első, nagy kérdést a kapcsolatunkban, az Ő Nagy Kérdését:

- Hozzám költözöl?

Azok a gyűrűk szerintem bámulnak engem. Nézem őket, meredten, próbálom állni a hívogató tekintetüket, ami egyszerre ijesztő és nagyon is csábító, de én akkor sem megyek be ebbe a boltba. Hongki áll mellettem, kezeit zsebre dugja és igyekszik minél látványosabban unatkozni, hogy menjünk már, de én nem adom fel, nem fognak felettem győzni ezek a gyűrűk!

- Bemegyek. Csak körülnézek. Csak és kizárólag – jelentem ki határozottan, mire társam megkönnyebbülten sóhajt és megragadva a karomat, húzni kezd az ajtó felé. – Hé, azért nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan! Csak szépen, apró lépésekkel… a végén még megijesztem a gyűrűket és akkor aztán drágulnak itt nekem, meg csúnyulnak. Azt nem akarom – próbálok ellenkezni, de mielőtt határozottabb visszalépést tehetnék, ő már be is lök a csinos üvegajtón, én pedig már nem a kirakat előtt állok, pár ékszert nézve, hanem a boltban és egy seregnyi gyűrű bámul rám.

- Segíthetek valamit, fiatalurak? – mosolyog ránk egy idős hölgy a vastag szemüvege mögül, mire Hongki még közelebb taszigál.

- Gyűrűt szeretne venni – magyarázza helyettem, mert én épp azon vagyok, hogy nehogy elveszítsem a falon lógó ezüstkarika elleni küzdelmet. Akkor is ő pislog előbb!

- Jaj milyen édes pár! Mondják csak, mióta vannak együtt?

- He? Jaj mi nem, Hongki csak segít nekem választani, mert pont akkora az ujja, mint a pároménak – magyarázom kissé zavartan és társam noszogatására végre odafordítom a fejem. Most a faligyűrű győzött, de a háborúnak még nincs vége! – Szóval valami szép kéne, nem túl díszes, csak olyan csinos, tudja ami jó eljegyzéshez. Még nem kérem meg a kezét, csak gondoltam, megnézem, mert hát ő nem szokta felhozni, de néha nézegeti az ujját, úgyhogy gondoltam, ha nem is kérem meg, hát csak veszek neki valami szépet, olyan igazi ezüstöt, mert azt biztos szívesen viselné – magyarázom, de Hongki csak sóhajt és arrébb tuszkol a pult elől.

- Tiszta ezüstgyűrűt szeretnénk, lehetőleg gravíroztatni is – beszél helyettem ő, én csak hallgatok. Nem értek az ilyesmihez, jobb ha Hongki mondja, én pedig majd odaadom a gyűrűt, amit választott, Sukky igent mond és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Biztos, mert Sukky olyan édes, neki szép gyűrű kell!

Hongki hosszú perceken keresztül próbál, hümmög, egy-kettőt megmutogat nekem, de én csak húzom a szám, mert egyik sem az igazi. Én közben céltalanul cammogok egyik párnás, csillogó kiállítástól a másikig, férfit-nőit megnézek, míg egyszer csak hívogató hangot, igazából nem is hangot, csak olyan érzést hallok meg az ellenkező fal felől, ahol még nem jártam.

- Győztem! Meg van a nyertes! – kiáltok fel hirtelen, szegény idős hölgy majd’ szívrohamot kap az ijedtségtől. – Megmondtam, hogy nem a gyűrűk fognak győzni, nem üldöznek el, mert én ezeket megveszem! – lelkesedem a két fényes, egyszerű ezüstkarikára. A nénike odatotyog, kiveszi az ékszereket, az egyiket felpróbálom én, a másikat Hongki. Bólint, hogy jó rá és nekem egyre szélesebb lesz a vigyorom, mert rám is tökéletes. Megvesszük, de ott is hagyom, hogy gravírozzák rá az „Egyetlenemnek, Heechultől” feliratot, majd visszajövünk érte két nap múlva.

Éttermet foglalok, pont az ötödik évfordulónkra eszelem ki a kis csínyt, szép, meghitt hely, a gyűrűt pedig majd a pezsgőbe teszik, mint a romantikus filmekben. Szerencsére Sukky nem olyan béna, mint én, szóval nem fogja egyben lehajtani az egészet, a gyűrűvel együtt… remélem. De biztos nem. Megint forgatásról hozom el, de előtte elmegyünk a közös lakásunkra, szmokingba öltöztetem és nagyon-nagyon szexi így! Tisztára, mint valami koreai James Bond. Elviszem az étterembe, ő megint nem kérdezősködik, leülünk, hozzák a pezsgőt. Annyira ideges vagyok, hogy rögtön kiiszom az egészet és mikor elbújik az étlapban, ellopom az övét is, de valami megakad a nyelvemen… te jó ég, a gyűrű! Köhögni kezdek, mire Sukky felpillant, de egy tömény fél perc fulladozás után aggódva áll fel és lapogatja meg a hátamat, mire végre egy utolsó, csúnya kraháccsal a tenyeremben landol a gyűrűje. Az ő szépséges gyűrűje, amit olyan romantikusan kellett volna odaadnom neki…

- Az micsoda? – pislog érdeklődően összezárt markomra, de én csak kínosan elvörösödve nézem az abroszt.

- Úgy sajnálom Sukky… Azt akartam, hogy a pezsgődben találd meg, mikor iszol, de olyan ideges voltam, hogy elfelejtettem, hogy benne van és megittam… Azért… hozzám jössz? – nyújtom felé a már megtörölgetett ékszert még mindig erősen kínos pírral az arcomon, mire ő hatalmas hahotában tör ki.

- Tőled nem is várhattam volna mást… Nem baj, így szeretlek. Persze, hogy hozzád megyek – törölgeti a könnyeit kacagva, majd felhúzza az ujjára a gyűrűt, csodálja egy kicsit és mielőtt még visszasüllyedhetnék az önsajnálatba, hogy ez megint nem úgy sikerült, hogy elterveztem, ő lehajol és megcsókol. – Ne búsulj. Most legalább nem gyújtottál fel semmit – kacarászik tovább, ami végre nekem is mosolyt csal az arcomra. Annyira szeretem Sukkyt!